Benedictus montes amabat: az alapítás évszázada (1000-1100)
A monostor aranykora (1100-1207)
Uros apát (1207-1242)
A lassú hanyatlás századai (1242-1500)
Tolnai Máté és a bencés reform (1500-1535)
A középkori bencés műveltség emlékei (1000-1526)
A bencés rend az újkori Magyarországon (1639 -1786)
Pannonhalma a 19-20. században: lelkipásztori és iskolai szolgálat (1802-1996)
Benedictus montes amabat: az alapítás évszázada
"... Anasztazius úrnak, a pannonhegyi Szent Márton még atyánk által megkezdett s Isten segélyével általunk lelkünk üdvére s országunk állandóságára bevégzett monostora apátjának közbenjárására, tanácsára s megegyeztével ugyanazon monostornak oly szabadalmat engedélyeztünk, aminőt a Casino-hegyi Szent Benedek monostora élvez ..." (Horváth M. ford., 1878).
Az ezredfordulót követő második esztendőben István, a magyarok első koronás királya e szavakkal adta hírül a világnak, hogy atyja, Géza fejedelem Szent Márton hegyén monostoralapításba kezdett, és bencés szerzeteseket telepített le. Mikor azután István 997-ben az őt atyja székéről elűzni szándékozó unokafivére, Koppány ellen vonult seregével, az apja által külföldről behívott szerzetesek között lelki erőt nyert, s fogadalmat tett, ha legyőzi a somogyi vezért, a hatalma ellen támadt megye dézsmáját a monostornak adományozza. A Koppányon aratott győzelem után - mert a harcban igencsak megérezte Szent Márton érdemeinek hathatós támogatását - fogadalmának eleget tett, s további kiváltságokban is részeltette az ország első monostorát, melynek alapítása időben ily módon még a püspökségek létrejöttét is megelőzte.
Az oklevél, melyben mindezt olvashatjuk, nemcsak a pannonhalmi monostor történetének legbecsesebb forrása, de a keresztény magyarság korai történetének is felbecsülhetetlen kútfője: Szent István egyetlen, eredetinek látszó formában fennmaradt oklevele, egyben a legkorábbi magyarországi latin nyelvű diploma, mely azzal adott okot a tudósoknak sok-sok találgatásra, hogy egy a 12. század elején vagy a 12-13. század fordulóján élt bencés - Szent István oklevelének szövegét kibővítve - olyan ügyes kézzel másolta le az eredetit, hogy rajta a késő kor tudósa a III. Ottó halála után a német kancelláriából Szent István udvarába menekült írnok keze írását azonosíthatta. A kiváltságlevélben Szent István a bencés őskolónia, Montecassino kiváltságait biztosította a pannonhalmi monostornak, kivette a megyés püspök joghatósága alól (s kezdetben valószínűleg az érseké alá rendelte), biztosította számára a szabad apátválasztást, a papszentelő és apátbenedikáló püspök szabad kiválasztását; az egyházkormányzatiak mellett liturgikus kiváltsággal is felruházta az apátot, lehetővé téve számára, hogy cappella vonuljon előtte, s hogy az apát püspök módjára, szandálban misézhessen. Jelentős kiváltságnak számított akkoriban az ún. immunitási kiváltság is, melynek értelmében világi közegek az apát engedélye nélkül nem ítélkezhettek a monostornak alávetett birtokok és népek ügyeiben.
A vidék, ahol Géza hívására a cseh Szent Adalbert tanítványai letelepedtek, régtől fogva lakott volt, az avar birodalmat szétverő Nagy Károly katonái már keresztényeket találtak itt, s bizonyos jelekből ítélve Szent Benedek rendjének szerzetesei a hegyen valamiféle pogány vagy keresztény kultuszhelyre is akadtak. Talán soha nem nyerünk bizonyosságot afelől, hogy Pannonhalma feltételezett ókori előzménye, Sabaria Sicca joggal vitatja-e magáénak kései hagyomány alapján a szent életű tours-i püspök, Szent Márton születését, avagy valóban a mai Szombathely helyén állott Sabariát illeti a dicsőség, annyi azonban kétségtelen, hogy a hegyeket kedvelő Szent Benedek fiai régi bencés hagyományok alapján választották meg monostoruk természeti környezetét. Szent Márton védőszentül választásának egyik oka talán az lehetett, hogy az első magyarországi térítő püspök, sankt galleni Brúnó a szintén Szent Márton védelmébe ajánlott mainzi érsekségnek volt alávetve, de nem kizárható az itt új hazát kereső bencések személyes Szent Márton-tisztelete, sőt a helyi hagyomány sem. Az első letelepülő szerzetesek Itáliából, Cseh- és Bajorországból érkeztek, az ezredforduló táján kiformálódó itáliai aszketikus és lotaringiai missziós jellegű szerzetesi reformirányzatok képviselői voltak. A pogány poroszok között vértanúhalált halt Szent Adalbert püspök személye kapcsolja össze az első cseh (Bøevnov, 992), lengyel (Meseritz, 996) és magyar bencés apátságokat csakúgy, mint ezen területeknek a nyugati keresztény népek közösségébe való beilleszkedését. A római Szent Elek és Bonifác monostorból Magyarországra települt tanítványainak a nevét is fenntartotta a hagyomány: a 996-ban Adalbert kíséretében valószínűleg a tours-i Szent Márton-zarándokhelyen is megfordult Anasztáz lett Pannonhalma első ismert apátja, itt működött Radla, s feltehetőleg Asztrik is megfordult itt. Ha hihetünk a 12. század elejével megkezdődött név- és személyazonosításoknak, az első pannonhalmi szerzetesek közül került ki a korai magyar egyházi hierarchia - első érsekeink és püspökeink - jelentős része.
A monostoralapítás eredetileg minden bizonnyal a hittérítést célozta, hamarosan azonban a királyi monostor-rezidenciák szerepét vette fel: a Kálmán király uralkodása idején íródott Szent Imre-legenda arról tudósít, hogy István király fiával együtt nemritkán megfordult a Pannónia fölötti Szent Márton-hegyen azért, hogy imádkozzék (causa orationis), Árpád-házi utódai pedig követték példáját. A 12-13. század fordulóján író Anonymusnak talán III. Béla egyik pannonhalmi látogatása szolgált mintául, mikor leírta, hogy Árpád és vitézei tábort ütöttek Szent Márton hegye alatt, s maguk is, állataik is ittak Sabaria forrásából, aztán a hegyre felmenvén, gyönyörködtek Pannonia földjének szépségében. Az 1002-ben kelt kiváltságlevél megírása idején még valószínűleg nem történt meg a templom felszentelése, ezt egy magyarországi ügyekben jól értesült nyugati évkönyv bejegyzése az 1003. esztendőre tette, történészeink még ennél is későbbi időre gondolnak (1005). Hihetőleg a felszentelés alkalmával adta István király azokat a birtokokat és a pozsonyi vámharmadot, melyeket később a kiváltságlevél aljára feljegyeztek, s melyek a Somogyországból bejött tizedjövedelmek mellett a monostor lakóinak létfenntartását szolgálták.
Az idegenből érkezett szerzetesek mellett hamarosan felnövekedett az első magyarországi bencés nemzedék is. Első ismert tagja az a Boldog Mór, aki - mint arról művében ő maga és Szent Imre legendája is beszámol - kora gyermekségétől a pannonhalmi monostorban nevelkedett, itt tanult, ő volt az első név szerint ismert magyarországi puer scolasticus, majd a monostor szerzetese, később apátja lett, mígnem 1036-ban Szent István pécsi püspökké tette. A később keletkezett Szent Gellért-legenda szerint az ő idejében Pannonhalma már négy tanult, magyar nyelven is prédikáló, felszentelt papot küldhetett ki a marosvári püspök egyházszervező munkájának támogatására.
A 11. század további, pogánylázadással és trónviszályokkal terhes évtizedeiből alig tudunk valami biztosat Pannonhalma történetéről. 1077 körül mindenesetre itt tartották az ország előkelői azt a gyűlést, melyen arról tanakodtak, "miképpen akadályozhatnák meg a gonosz emberek üzelmeit, és miképpen hozhatnák rendbe nemzetük ügyeit." A gyűlés tényéről és végeredményéről László király ún. II. törvénykönyvéből értesülünk, melynek két törvénykezési alkalommal létrejött 18 cikkelye a tolvajlás visszaszorítását célozta. László király idejében, 1091-ben találkozunk a somogyvári bencés apátság alapításakor Teuzo pápai legátus, Odilo Saint Gilles-i és Péter tihanyi apátok társaságában Péter pannonhalmi apáttal, aki a király kíséretében tanúként szerepelt társaival az alapításnál. 1090 körül felmerült az igénye annak, hogy a korábban írás nélkül a monostornak adományozott birtokokat oklevéllel biztosítsák (Szent István idején már világi személy is tett adományt, majd Salamon király is adott birtokot, végül László király maga is számos birtokkal gyarapította a monostor birtokállományát), ezért László király méltán híres oklevelében összeíratta Pannonhalma javait, birtokait és értékes ingóságait. Az oklevél érdekessége, hogy a birtokokhoz és szolgálónépekhez képest jóval nagyobb figyelmet szentel a liturgikus tárgyaknak és a könyveknek. Az összeírásra nyilván a király pannonhalmi tartózkodása adott alkalmat.
Néhány esztendő múltán, 1096 szeptemberében Bouillon Gottfried, alsó-lotaringiai herceg vezetésével megérkezett az ország határára az első, rendezett keretek között mozgó francia keresztes had. Az átvonulás feltételeinek tisztázására Gottfried herceg követeket küldött Kálmánhoz, aki a küldötteket pannonhalmi palotájában (in palatio suo ... in loco, qui dicitur Pannonia), fogadta, ahol is nyolc napon keresztül tartóztatta őket, és minden szükségletükről gondoskodott. Kálmán uralkodása egyébként kedvezőtlen volt a monostor számára, hisz 1100 körül Albericus által szerkesztett törvénykönyvében rendelkezett a király arról, hogy az egyházaktól és monostoroktól a fölös halászó helyeket vissza kell venni, s csak a szükséges mennyiséget kell meghagyni számukra. Az 1140-es évek első felében II. Géza király okleveléből arról értesülünk, hogy a megszorítás Pannonhalmát is érintette, amennyiben Kálmán tőle is elvette a győri vizahalászatot, melyet pedig Szent István király adományozott volt a monostornak. Kálmán idejében történt az is, hogy Péter apátnak egy birtokot istenítélettel kellett megtartania a nyitrai ispán ellenében, aki talán a király közegeként emelt rá kezet. Nem kizárt, hogy részben ezek az intézkedések, részben pedig az esztergomi zsinat rendelkezése, mely a monostorok fölött megerősítette a püspöki joghatóságot, bírta rá Péter apátot arra, hogy II. Paschalis pápához forduljon védelemért, kérvén, hogy "a Pannonia hegyén fekvő Szent Márton monostort fogadja a Római Egyház védelmébe." A pápa eleget tett az apát kérésének, és Szent István oklevele alapján megerősítette a monostor jogait, egyben felsorolta azokat a bekebelezett plébániákat, melyek a veszprémi, győri és esztergomi egyházmegyékben már ekkor a pannonhalmi monostor joghatósága alá tartoztak, s melyekben az apátság által állított világi plébánosok végezték a lelkigondozást. Ez a pápai privilégium a legkorábbi, eredetiben fennmaradt magyarországi pápai oklevél.
A 11-12. században Szent István példáját követve királyaink egyre-másra alapítják bencés monostoraikat, melyekben többnyire végső nyughelyet is választanak (1055, Tihany; 1063, Szekszárd; 1075, Garamszentbenedek; 1091, Somogyvár stb.), de már korán megindul a magánalapítások hulláma is (1061, Zselicszentjakab; 1067, Százd). 1240-ig mintegy nyolcvanra nő a magyarországi bencés monostorok száma, ebből csaknem a fele elpusztul a tatárjárás idején és az azt követő években. A monostori hierarchiában és a monostorok apátjainak összejövetelein a pannonhalmi apátot - nyilván az első alapítás és a dotáció tekintélyénél fogva - az ülésrend elsősége illette meg (primatus sedendi), hisz már a 12. század folyamán két ízben is a főapát (archiabbas 1153 táján, ill. archimandrita 1131-1141 között) megtisztelő címével tüntették ki, de így emlékezik meg róla a nem kifogástalan hitelességű küszéni alapítólevél is. A tekintélyi elsőséget támasztják alá azok az esetek is, mikor alacsonyabb rangú, de királyi alapítással büszkélkedő monostorok éléről kerülnek apátok a pannonhalmi monostor apáti székébe.
Az Álmos-ág uralomra jutásával kezdődött el a pannonhalmi monostor virágzásának évszázada. A korszakot a királytól és a pápától jogokat és kiváltságokat szerző tevékeny apátoknál, valamint a magánadományok szakadatlan sorozatánál, s annál a ténynél, hogy a század elején sor került a monostor újjáépítésére és ünnepélyes felszentelésére (szinte "újjáalapítására"), mi sem jellemezhetné jobban. A 12. századi kiváltságok, valamint a királyi és magánadományok folytán kialakult birtokkomplexum és a templom építészeti kiteljesedését egyaránt Uros apát jogbiztosító tevékenysége zárta le.
1137-ben II. Béla király állíttatott ki adománylevelet Szent Márton monostorának. Ebben a király elmondja, hogy ősei példáját kívánta követni, és saját lelki üdvösségéről akart gondoskodni akkor, midőn az isteni ítélet folytán leégett és az általa hivatalba helyezett Dávid apát munkálkodásával helyreállított, kijavított és kibővített pannonhalmi templom felszentelésekor a szentegyháznak földbirtokot adományozott. Az oklevélben feljegyezték azt is, hogy Felicián érsek és más püspökök voltak a templom újraszentelői. II. Béla utódait az adomány tiszteletben tartására intette, s az ellene vétőket a szentelésen jelenlévő püspökök átkával és Szent Márton bosszújával fenyegette meg.
II. Paschalis pápa oklevele után jó ideig nem hallunk a monostor kiváltságairól, mígnem 1175-ben III. Sándor pápa Rajnald apát kérésére saját oklevelébe átíratta az 1102-es pápai privilégiumot, a monostort a Szentszék védelmébe fogadta, s további kiváltságokkal toldotta meg a korábbiakat. III. Sándor pápa kiváltságbővítésének legfontosabbika, hogy a monostor apátja a püspöksüveget, pásztorbotot, gyűrűt, s mindazon (főpapi) jelvényeket viselheti, melyek használata már negyven évvel korábbtól fogva szokásban volt. Similis apát ezt követően, 1180-ban követet menesztett Montecassinóra, s arra kérte az ottani Péter apátot, hogy mutassa meg küldöttjének és másoltassa le számára monostorának kiváltságait, amit azután 1181-ben III. Sándor pápának is bemutatott. III. Sándor két oklevelet is kiállíttatott Similis apát kérésére: az egyikben arra intette a magyarországi érsekeket és püspököket, hogy tartsák tiszteletben a Szent Márton-monostor kiváltságait, a másikban pedig átíratta II. Paschalis pápa 1102-es és saját 1175-ös oklevelét, s Szent István óta először megemlékezett a montecassinói kiváltságokról is. Az így kialakult jogokat azután III. Orbán és III. Kelemen pápák is megerősítették, az utóbbinál maga III. Béla király kérte a kiváltságok megerősítését.
A magánadományok sorát még II. István király uralkodása és Deda apátsága idején Acha, veszprémi nemes jobbágy rendelkezése nyitotta meg, Dávid apátsága alatt András remete (1131-1141), Fulco vendég (1146, idős korában a monostor első név szerint ismert oblátusa) és Színes asszony (1146, Dávid apát sógornője), Rafael apátsága idején Margit asszony (1152, ő az első világi, akiről bizton tudjuk, hogy a monostorban választott magának sírhelyet), Rajnald apát monostorkormányzata alatt pedig Konrád (1172), Kaba (1177 k.) és Hoda (1186) ispánok gyarapították a monostor birtokait végrendeleteikben. 1153-ban a szicíliai uralkodóhoz követségbe küldött Adalbert főúr birtokok mellett még könyveket is felsorolt a monostor számára tett végrendeletében, de mivel valószínűleg épségben visszatért útjáról, ezek a tételek nem kerültek a monostor birtokába. Három ízben II. Géza király is gyarapította a birtokállományt, igaz, ő kegyúri jogánál fogva 1151 tájt jelentős, 20 márka súlyú ezüstöt csikart ki kölcsönbe Rajnald apáttól, s egyik adományában ezt viszonozta.
Az apátok monostorkormányzatát néhány adat is jól jellemzi. 1176-ban a pannonhalmi apát Valter, pápai követ és a magyar püspökök társaságában már pápai kiküldött bíróként szerepelt, II. Péter apátot pedig a spalatói székeskáptalan 1190-ben érsekké választotta. A 12. század utolsó apátja, János néven azzal vonult be a történelembe, hogy monostorát belesodorta az uralkodó és öccse, András herceg trónviszállyá terebélyesedő küzdelmébe, amiből kifolyólag Imre király feljelentésére a pápa Rómába rendelte, s 1198-ban megfosztotta őt apáti tisztétől. 1201-ben ugyan még a monostor népei fölött ítéletet hozott, s az első pannonhalmi kiadványt még az ő meghagyására állították ki, de ezután már nem szerepelt apátként, s 1207-től a monostor kora középkori történetének legkiemelkedőbb alakja, Uros apát követte őt az apáti székben.
A millenniumi ünnepséget megelőző régészeti feltárás során a pannonhalmi templom főhajójának tengelyében a régész sírra bukkant, feltehetőleg egy akkori mércével igen magas kort megért, 13. századi apát földi maradványaival. A nem közönséges öntudatra valló sírhelyválasztás a kutatók gyanúját egyöntetűen Uros apátra terelte.
Uros 1207-től legalább 1242-ig, több mint 35 évig, a monostor középkori történetében a leghosszabb ideig állt a pannonhalmi monostor élén, ahová a tihanyi apáti székből került át. Pannonhalmi évtizedei alatt az előző századok szintézisét hozta létre szinte minden tekintetben: az 1220-as évek első felében a talán a század eleji trónviszályban erősen megrongálódott templomot a monostor önerejéből újjáépíttette, és a király jelenlétében felszenteltette, az évtized második felében a deáki templomot újíttatta fel, nagy birtok- és tizedperekben megvédte, sőt majdnem kétszeresére gyarapította az apátság birtokállományát és jövedelmeit, a kiváltságokat pedig folytonosan megújíttatta a pápákkal és királyokkal. Sokirányú tevékenységével mintegy meghétszerezte a monostor okleveleinek számát, a legfontosabbakat pedig összemásoltatta 1240 táján az ország első ismert chartulariumába, a Liber Ruberbe. 1239 körül IV. Béla királytól a monostor birtokainak, népeinek és ezek szolgáltatásainak összeírását kérte, amivel a király Albeust, az esztergomi káptalan nyitrai főesperesét bízta meg, az összeírás eredménye ma kora középkori társadalomtörténetünk egyik legfontosabb forrása, mely mintegy 94 birtokot és 2700 mansiót (szolgacsaládot) sorol fel foglalkozások szerint rendszerezve. Uros gyakran megfordult a király udvarában, 1213-ban jelen lehetett Gertrudis királyné meggyilkolásánál, 1217-ben elkísérte II. András királyt a Szentföldre. Öt alkalommal fordult meg a katolikus egyház fejénél Rómában, mindahányszor megújíttatva és gyarapítva a monostor kiváltságait: 1212-ben Montecassinón Adenulfus apáttal imaszövetségre lépett, 1215-ben részt vett a IV. lateráni zsinaton, és Montecassinón másolatokat szerzett az ottani kiváltságokat illetőleg, 1225-ben, 1226-ban és 1232-ben monostora jogait védelmezte. Közben a pápa (1235) és a király (1237) fontos megbízásokkal látták el. A monostor javaival való sáfárkodását sikeresnek mutatják azok a tények, hogy a sajómezei csatából a tatárok elől menekülő királyt 800 márka súlyú (mintegy négy mázsa!) ezüsttel segíthette, s monostorkormányzata idején a szerzetesek száma az alapításkori 10-12-ről 40 főre növekedett, akiket egy oklevél név szerint is felsorol.
1226-ban, pannonhalmi működésének huszadik esztendejében Uros apát írásban számot vetett életéről. A valóban érdemes apát nem kis öntudattal állapította meg, hogy a monostor ügyeinek előmozdításában szerzetestestvérei tanácsával és segítségével többet fáradozott és tett, mint apátelődei Szent István óta együttesen. Miután sorjában előszámlálta munkálkodása eredményeit, négy apát jelenlétében az apáti jövedelmektől elkülönítette azokat a javakat, melyeket szerzetesei élelmezésére, a betegek ápolására, valamint a monostor és templom díszítésére rendelt. 1226-ot ugyan másfél évtizeddel túlélte, eredetiben és többszöri átírásban fennmaradt számvetése azonban megejtő emlékműve tevékenységekben gazdag életének, melyet nem sokkal azután fejezhetett be, hogy az általa megerősített pannonhalmi monostort megvédte a tatárok ellen.
Annak ellenére, hogy kevés számú dunántúli erősség között Pannonhalma sem esett áldozatul a tatárok rohamának, a monostor birtokai súlyosan megsínylették a pusztítást. Uros utódai sokat fáradoztak a hajdani birtokszervezet helyreállításán. Favus apátnak (1252-1265), aki a pécsváradi monostor éléről került Pannonhalmára, már szerzetesei engedetlenségével, szertelen életmódjával kellett szembesülnie. Mivel erélyes kézzel tett rendet saját monostorában, a pápa őt bízta meg a magyarországi monostorok reformálásával is. A század második felében a hívek a vallásos élet újabb, elsősorban a kolduló rendek által képviselt formái felé fordultak szívesebben, s ezen szerzetesrendek fellendülése válságjelenségeket idézett elő a liturgikus vallási formákat és az állandóság képviseletét előtérbe helyező monasztikus rendek körében. A korábban megszokotthoz képest a királyi és magánadományok egyre csekélyebb mértékben csordogáltak, utóbbiak jobbára amúgy is feltételes adományok voltak, védtelen özvegyek kértek védelmet birtokaik fejében a monostortól. A lelki válságot még inkább súlyosbították a 13. század végének zavaros viszonyai s a századforduló kiskirályainak (Pannonhalma esetében főképpen a Csákoknak és a Kőszegieknek) a hatalmaskodásai, melyek ugyancsak jelentős pusztítást okoztak a monostor birtokain. A 14. század elejére a pannonhalmi vár a Kőszegi oligarchák kezébe került, akik saját emberüket ültették a várnagyságba, s ez bizonnyal kedvezőtlenül hatott ki a szerzetesi életre is. A monostori életnek a külső körülmények hatására történt fellazulására jellemző, hogy a 14. század elején II. Miklós apát (1312-1318) maga is több birtokot kótyavetyélt el, s "férfiruhában járó bűntársával" eltulajdonította a kincstár több értékes darabját. A javulás első jele az volt, hogy a várnagyi tisztet 1318 táján a király töltötte be hűséges emberével, Köcski Sándorral, aki után a várnagyok már egytől egyig az apátok emberei voltak. A 14. századi apátok legfőbb gondja az elorzott birtokok visszaperlése, illetve a visszaszerzetteknek mind gazdaságosabb kihasználása és jövedelmezővé tétele volt haszonbérbe adással. A szerzetesi élet reformja Pannonhalmán is 1336-ban XII. Benedek pápa "Summa Magistri" kezdetűbullájával indult meg, mely igyekezett gondoskodni a szerzetesi szegénység és a kolostori fegyelem helyreállításáról. A talán polgári származású Hammer Vilmos apát (1333-1354) rendezte a monostor működését biztosító jövedelmeket: az elidegenített birtokok visszaszerzésébe fogott, és a Hartvik püspök által írt Szent István-legenda vonatkozó részének oklevélbe való átíratásával biztosította a somogyi tizedeket. A reform zászlóvivője a királyi udvarból az 1330-as években a garamszentbenedeki monostor élére, majd innét 1355-ben a pannonhalmi apáti székbe került Szigfrid, halála után pedig 1365-től az Anjouk új arisztokráciájának leszármazottja, Czudar László apát lépett a helyébe. A korszakban rendszeressé váltak a rendi káptalanok, melyeknek élén többnyire a pannonhalmi apátokkal találkozunk. Czudar 1372-ben bekövetkezett halálát újra a hanyatlás jelei követték: az apát személye kapcsán a szerzetesek szembekerültek az Avignonban székelő pápával, aki végül 1374-ben kiközösítette őket. Az 1318-1372 közötti fél évszázad a spirituális megújhodás korszaka volt Pannonhalmán, melynek külső jelei a művészeti felvirágzás és a korábban csak nyomaiban kimutatható hiteleshelyi gyakorlat rendszeressé válása. István apát (1380-1398) idején még úgy jellemezhette Zsigmond király a magyarországi bencéseket, hogy olyanok, "miként az üdvöt hozó fény sugárzó világossága, akik a tömegnek és a világi népnek fényes példát adnak, hogy az igazságosság útján és fényében járjon."
A 15. század rendi szempontból szomorú jelensége a kommendarendszer, vagyis az apátság jövedelmeinek és kormányzatának világi papok vagy világiak kezére juttatása. Ugyanakkor az apáti kormányzat sem jelentett nagyobb biztonságot a monostornak ezekben az évtizedekben, hisz a tekintélyes rokonsággal és több egyházi javadalommal is rendelkező apátok, mint például Héderváry László (1439-1447), későbbi pályafutásuk egyengetésére használták apáti javadalmukat. A század kiemelkedő apátja Dobói Miklós (1422-1438), aki a magyarországi bencés monostorokkal szemben egyházfegyelmi ügyekben feltámasztotta Pannonhalma elsőségi jogigényét, s egy ízben főapátnak nevezte magát. Az első kormányzó-kommendátor Fehér Ulászló lengyel herceg volt, aki a lengyel trón jogáról való ünnepélyes lemondása fejében kapta meg I. Lajostól Pannonhalmát (1377-1379), előtte a dijoni apátság szerzetese volt. Kropidlo János lengyel herceg (1408-1421) még szintén nagy gonddal védte monostora érdekeit a külvilág felé, Döbrentei Tamás (1447-1467) hányatott pályafutása során azonban már saját személyes érvényesülése érdekében sáfárkodott a monostor javaival. A nyitrai püspöki székbe emelkedése után Mátyás Vitéz János kormányzatára (1468-1472) bízta Pannonhalmát, s a hírhedt összeesküvés után saját irányítása alá vonta (1472-1490). Mátyás kommendátorsága idején budai tiszttartóira bízta a monostort, de minden bizonnyal a Pannonhalmán személyesen is megfordult uralkodó szándéka állt az épületegyüttes átépítésének hátterében. Az apátság kommendája jelentős jövedelmeket hozhatott birtokosának, hisz Mátyás halála után bíborosok pályáztak rá, de egy rövid közjáték végén elődje példája nyomán II. Ulászló király vette saját kezelésébe az ország tekintélyben első monostorát.
Tolnai Máté és a bencés reform
1500-ban II. Ulászló a saját kezelésében lévő apátság apáti székébe kancelláriájának a krakkói egyetemen képzett íródeákját, az akkor 40 esztendős Tolnai Mátét ültette. A korábbi pécsi egyházmegyés klerikus letette szerzetesi fogadalmát, és 1501-ben pappá szenteltetve magát, a magyarországi bencés rend szervezeti-erkölcsi megújításába kezdett. A reform megvalósításának legfontosabb eszközéül a rendi szervezet központosított átalakítása kínálkozott. A pápa, a király és a magyar főurak hathatós erkölcsi támogatása mellett Tolnai először a rendi káptalanok tartását újította fel, majd 1512-ben a 8 királyi apátságot "a bencés rend örök fenntartása céljából, felbonthatatlan testvériséggel és szívélyes egyetértéssel" fogta össze unióba, melynek a feje a pannonhalmi apátság lett. Az apátoknak az unió alkotmánya értelmében hűségesküt kellett tenniük a főelnök, vagyis a pannonhalmi apát kezébe, aki mellé két társelnököt és az egyes monostorok belső életét ellenőrző vizitátorokat választottak. Következő lépésként Tolnai 1514-ben az uniót kiterjesztette az egész magyarországi rendtartományra, s a pápa jóváhagyása értelmében Pannonhalma a világon harmadikként létrejött magyar bencés kongregáció főapátsága lett: az élén álló főapát (archiabbas) széles körű befolyással rendelkezett a kongregációhoz tartozó monostorok belső életére. Tolnai a szervezeti reformot összekötötte a lelkiség és a szerzetesi élet reformjával is, két ízben, 1506-ban és 1519-ben kinyomtatta a melki monostor szokásait alapul vevő Pannonhalmi Breviáriumot, mintegy ezer oldalon, a szerzetesi zsolozsma egységesítése céljából, majd a nappali imaórákat tartalmazó Diurnale monasticumot 1515-ben. A központi rendi szervezetet, illetve Pannonhalma vezető szerepét sérelmező apátságok ugyan eredményesen akadályozták a kongregáció hiánytalan működését, s Bakócz Tamás esztergomi érsek személyében befolyásos, a rend iránt rosszindulatú támogatóra is találtak, Tolnai Máté reformjai mégis alapot jelentettek a bencés rend újkori megújulásai számára.
A gyászos kimenetelű mohácsi csata után Pannonhalma monostora az erőviszonyoknak megfelelően hol János, hol Ferdinánd király oldalán állt, mígnem 1529-ben pártállása miatt Ferdinánd hadai elfoglalták és kifosztották. Az 1532-es török támadást a várkapitány még visszaverte, de a török ellenőrzés alá került somogyi jövedelmek elmaradása és a védelem költségei miatt a főapátság anyagi gondokkal küszködött. 1534-ben, a halála előtti esztendőben Tolnai Máté főapát Ferdinánd beleegyezésével még gondoskodott utódja megválasztásáról, 1535-ben örök nyugovóra tért monostorában. A szerzetesek a török veszély miatt 1543-ban kényszerültek először elhagyni Pannonhalmát, s 1547-es visszatérésüket követően még pislákolt a szerzetesi élet a monostorban: Martonfalvy László (1556-1562) főapát a bakonybéli apátság jövedelmeiből igyekezett a szerzetesek létfenntartását biztosítani, Fejérkövy István, győri kanonok kommendátorsága idején azonban a várőrség gondatlansága miatt a templom tetőzete és a lakóépületek jelentős része leégett, majd miután a várat a török 1585-ben hatalmába kerítette, és az alig kijavított épületeket újra felgyújtotta, a néhány tagú szerzetesi konvent elhagyta Pannonhalmát, s ezzel lezárult a monostor történetének első szakasza.
A középkori bencés műveltség emlékei
A pannonhalmi monostor jelentős helyet foglal el a középkori magyarországi műveltség történetében. Egyrészt a kora középkori könyv- és irodalmi kultúra, másrészt a jogi írásbeliség fontos emlékei köthetők hozzá.
Az első magyarországi születésű, latin nyelven író alkotó, Boldog Mór a pannonhalmi monostori iskolában szerezte meg azokat az ismereteket és értesüléseket, melyeknek alapján pécsi püspöksége idején, mintegy húsz esztendővel szentté avatásuk előtt, 1064 táján megírhatta Szent Zoerard-András és Benedek Nyitra környéki remeték legendáját. Az egyetlen magyarországi évkönyv, a Pray-kódexben olvasható Pozsonyi Annales tartotta fenn 997-1060 (más vélemény szerint 997-1187) közti híradásaival az elveszett Pannonhalmi Évkönyv szövegét. Kétségtelenül pannonhalmi bencés volt az a szerző is, aki 1083 körül megírta Szent István király első, ún. nagyobb legendáját, melyben VII. Gergelynek Szent István Szent Péter részére történt országfelajánlására alapozott, Magyarországot illető hűbérigényével a "Magyarország Szűz Mária öröksége" felfogást állította szembe, s ezzel megalapozta a "Magyarország Mária országa" eszmeiséget. A 12. század második évtizedében szintén e monostorban alkotott az a szerző, aki a gregoriánus erkölcsiségtől áthatva megalkotta Szent Imre legendáját, amiben igen jelentős teret szentelt Pannonhalmának és szerzetesének, Boldog Mórnak. Az 1130-as években Magyarországon átutazóban egy velencei eredetű szerzetes, Cerbanus a pásztói monostorban görög munkákat talált, melyeket elsőként fordított latin nyelvre, s a pannonhalmi szerzetesek számára készített fordításának előszavában munkáját Dávid apátnak ajánlotta, dicsérvén a könyvtár gazdagságát a monostorban. A Karoling-kori nagy monostori könyvtárakhoz talán nem fogható, de a korabeli nyugati monostorok könyvtárát számban is, minőségben is megközelíti az a nyolcvan kódex (feltehetőleg ennél jóval több, mintegy 200 mű), melyekről a Szent László-kori ingóságok összeírásában olvashatunk. A könyvek elsősorban a mindennapi liturgia végzését és az életmódot szolgálták, volt köztük két Regula, egy Regula-kommentár, Biblia, számos liturgikus könyv, de a címek között ott találjuk az ókori latin irodalom néhány alkotását (Cicero, Lucanus, Cato), Donatus latin grammatikáját, Szent Mártonnak, a monostor védőszentjének életrajzát és Nagy Szent Gergely pápa műveit. Ez a legkorábbi magyarországi hiteles könyvjegyzék, mely a 11. századból maradt korunkra. 1240 táján a Liber Ruber egyik másolója Walfer ispán küszéni (Németújvár, Güssing) monostorának alapítólevele mellé a margóra két hexameterben összefoglalta az alapítás tényét:
Nagy nemből született Walfer, kit nagynak is hívnak,
templomot épített a Szent Szűz tiszteletére.
(Szabó F. ford.)
A korszakot Tolnai Máté hű munkatársa, a krakkói és bécsi egyetemen tanult, későbbi tatai, majd kolozsmonostori apát, Nagyszombati Márton perjel munkája, Magyarország nemeseihez intézett szózata zárta ékes latin hexameterekben.
A bencés szerzetesség nagy súlyt helyezett a liturgia minél látványosabb megvalósítására. Ezt a célt szolgálták azok a tárgyak, melyek ugyan nem maradtak korunkra, de a Szent László-kori összeírásban és az 1518. évi templomleltárban szerepelnek. Az 1090 körül készült jegyzék szerint arany, ezüst és elefántcsont hordozható oltárok és ereklyetartó táblák, tizenhárom színarany kehely, tizennégy aranykereszt, gyertyatartók, kézmosó tálak, ezüstkorsók, tömjénezők, szenteltvízhintők és számos miseruha tartozott a templom felszereléséhez, mely korabeli mércével mérve rendkívüli gazdagságot mutat. A 16. századi lajstrom kevéssel szegényesebbnek mutatja a kincstárat, de a művészi kidolgozású, akkoriban talán új miseruhák gazdagsága így is feltűnő. Lehet, hogy a két jegyzék kevés számú azonos tételt is felsorol.
A jogi írásbeliség emlékei a levéltárban őrzött oklevelek. A 11-12. századi magyarországi okleveleknek számszerűleg mintegy a felét, közel 30 darabot (köztük pápai és legátusi okleveleket) őriznek Pannonhalmán, jelentős részüket a monostor szerzetesei írták. 1201-től maradtak fenn a konventnek saját, vagy az apát nevében kiállított, 1253-tól pedig hiteleshelyi tevékenységből származó oklevelei, az Árpád-korból ugyan csak négy, azt követően azonban egyre növekvő számban, az Anjou-kor végéig számuk meghaladja a kétszázat. 1240 körül a monostor íróműhelyében másolták az ország első oklevélmásolat-gyűjteményét, chartulariumát, ami világosan mutatja, hogy a scriptorium munkatársai kódexek előállítására is képesek voltak. (Ennek alapján nem zárható ki a Szelepcsényi-Evangelistarium [11. század vége] és a Szent Márton és Szent István életrajzait tartalmazó Ernst-kódex pannonhalmi eredete sem.) Az oklevelek őrzéséről a sekrestyében gondoskodtak, feltehetőleg a liturgikus paramentumokkal és könyvekkel együtt. Az 1400 körüli években az oklevelek közötti eligazodáshoz gótikus könyvírással regisztrumot, oklevélkivonatokat tartalmazó jegyzéket készítettek, melynek a jelzeteit az oklevelek hátlapjára vörös tintával vezették rá, s ezzel először tettek kísérletet Magyarországon levéltári anyag jelzettel való ellátására.
Ha eltekintünk is azoktól a munkáktól, melyeknek pannonhalmi vonatkozása ugyan felmerült, de erősen vitatott ( Pray-kódex, krónikák, Gesta Hungarorum, Szent László-legenda stb.), a pannonhalmi monostori műveltségről nyerhető kép nélkülük is lenyűgöző.
A bencés rend az újkori Magyarországon
Tolnai Máté középkor végi reformjainak köszönhetően a török veszedelem múltával a főmonostor lett a bencés rend újjászervezője, a tetszhalál félszázados látszata mögött már szívós munka bújt meg. 1594 és 1606 között a végvárként működő monostorerőd többször gazdát cserélt, közben súlyos károkat szenvedett. 1607-ben az apátság kommendátora Himelreich György lett, aki közbenjárók segítségével elérte Anton Wolfradt bécsi hercegpüspöknél, az osztrák bencés kongregáció elnökénél, hogy lépéseket tegyen az újraszervezés ügyében. A bencés rend megújítását ellenző Pázmány Péter bíboros-prímás, és az utolsó kommendátor halálának kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy a tervek valóra váljanak: 1637-ben Wolfradt püspök az uralkodót és a pozsonyi országgyűlést megnyerte az ügynek, s a heiligenkreuzi ciszterci apátság magyar perjelét, Pálffy Mátyást bízta meg a munkával. Pálffy 1639-ben megkapta III. Ferdinánd királytól az uralkodói kinevezést, s tíz szerzetessel visszaköltözhetett Pannonhalmára, innét kezdte meg a főmonostor alá tartozó bencés apátságok visszaszerzését. Utóda, Magger Placid főapát (1647-1667) osztrák alapokon a lelkiség fellendítésén munkálkodott, az 1652. évi tűzvész után a várkatonaságot végre kitelepítette a monostorból a külső várba. 1683-ban még egy utolsó háborús megpróbáltatás érte a monostort, amikor Kara Musztafa Bécs ellen vonuló hadai a külső vár erődítményeit aláaknázták és elpusztították. Az ország töröktől való felszabadítását követően a katonaélet végre megszűnt Pannonhalmán, s a következő főapátok most már kedvezőbb körülmények között folytathatták elődeik újjáépítő munkáját. 1694-ben Gencsy Egyed főapát már a rendi főiskola megteremtésén fáradozhatott, melynek eredményeképpen a kiépített főiskola 1702-ben működni kezdett.
Különösen is kiemelkedik az újkori főapátok közül az 1699-ben megválasztott, s 1708-ban fiatalon, 46 éves korában elhunyt Karner Egyed, aki monostora alapításának 700 éves jubileumát a rend középkori hagyományaihoz visszanyúlva az épületek és a rendi identitás helyreállításával ünnepelte meg. A Rákóczi-szabadságharc idején császárhű magatartása miatt ugyan ellentétbe került kuruc érzelmű konventjével, de építkezései, szerzetesei számának megkétszerezése, a monostor vagyonának gyarapítása s verseiben megnyilvánuló öntudata a rendi tablón méltán állítják oda a 13. századi Uros és a 15. századi Tolnai Máté mellé. A monostor birtokait és épületeit azonban sem a győri apátúrházban élő főapát, sem a konvent, sem a császári védlevelek nem óvhatták meg a pusztítástól: 1704-ben először a felkelők, utánuk Heister generális osztrák csapatai, 1705-ben ismét a kurucok forgatták fel a monostort, míg végre a sokszori gazdacserélés után 1707-ben Somogyi Ádám ezredes vette birtokba.
A kuruc kapitányból fiatalon lett főapát, Sajghó Benedek (1722-1768) nyers modorával és szigorúságával, barokk főpapi reprezentációjával és építkezéseivel, valamint a főiskola további fejlesztésével írta be nevét a rend újkori történetébe. 1722-ben, főapátsága kezdetén kérte az országgyűléstől a hiteleshelyi jog visszaadását, törekvését a következő évben már siker koronázta. A 13. századi pecsétnyomó mintájára új pecsételőt vésetett, 1724-ben kinevezte a hiteleshely személyzetének öt tagját és világi jegyzőjét, s az 1683 óta a bécsi bencések monostorában biztonságba helyezett levéltárat újra Pannonhalmán helyeztette el és rendeztette. A konventjével hosszú viszálykodás után megbékélt főapát 1767-ben még megünnepelte fogadalomtételének ötvenéves jubileumát, a következő esztendőben, 78 évesen meghalt, földi maradványai a Boldogasszony-kápolna kriptájában nyugosznak. Utóda Somogyi Dániel lett (1768-1801), aki Mária Terézia rábeszélésére a tervek szintjén a monostor teljes barokk átépítésébe fogott. A királynő 1775-ben személyesen is megjelent Pannonhalmán. Somogyi főapátnak komoly érdemei vannak a rend tanító renddé fejlesztésében. Főapátsága alatt a rendi főiskola már doktorátust adhatott, az itt folyó oktatás Bakonybélben működő középiskolai tanárképzéssel egészült ki, ugyanakkor az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend komáromi gimnáziumát 1776-ban vette át a főapát. Monostorkormányzata idején következett be a rend újkori történetének második nagy cezúrája: a felvilágosodás szellemében a szerzetesi fogadalmakat és a papszentelést 1782 óta tiltó II. József 1786. október 23-i rendeletével, társadalmi haszontalanságára hivatkozva eltörölte a rendet, megszüntette a pannonhalmi monostort. A főapát és a harmincöt Pannonhalmán élő bencés elhagyta otthonát, és vagy világi lelkigondozást vállalt, vagy nyugdíjból tengette tovább életét. A monostorok javainak elkótyavetyélésén még az intéző királyi biztosok is megrökönyödtek, amint Tihany kapcsán az ottani apát feljegyezte; a vagyon ugyan a vallásalapra szállt, de amit a középkori pompából a török meghagyott, ekkor végképp pusztulásnak indult. A levéltár okleveleit a budai kúriai levéltáron át a győri káptalani levéltárba szállították, a monostor könyveit és kéziratait a pesti egyetem kapta. Vajda Sámuel tihanyi apát ekkortájt írhatta le víziót idéző sorait: "Azonban hadd járjanak a gonosz emberek: most vagyon az órájok, mikor a setétség az Istennek rettenetes itiletibül hatalmaskodni hagyattatik."
Pannonhalma a 19-20. században: lelkipásztori és iskolai szolgálat
II. József halála után az országgyűlési rendek pontokba szedve sorolták fel sérelmeiket, amelyekre II. Lipóttól orvoslást vártak, kívánságaik között volt az is, hogy az eltörölt szerzetesrendeket állítsa vissza régi jogaikba. I. Ferenc király 1802-ben rendelte el a bencés rend, a ciszterci pilis-pásztói apátság, valamint a csornai és jászóvári premontrei prépostság visszaállítását. I. Ferenc oklevele hangsúlyozza, hogy a király a bencés rend visszaállításával az istentisztelet előmozdításáról, nemkülönben az ifjúság helyes neveléséről és oktatásáról kíván gondoskodni. Ezért a bencések visszakapják a pannonhalmai főapátságot, a bakonybéli, a tihanyi és a dömölki apátságot teljes birtokával és mindazon jogaival és kiváltságaival, amelyek eltörlésük előtt, 1786-ban megvoltak. Ezután az oklevél felsorolja a rendre háruló kötelezettségeket. A főapát a birtokain - ahol püspöki joghatóságot gyakorol - köteles a plébániákat lelkipásztorokkal ellátni, a rend pedig kilenc gimnáziumot (Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Kőszeg, Győr, Komárom, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs) és 1 grammatikai iskolát (Pápa) tartson fenn. Kollonich László kalocsai érsek a visszaállítás hivatalos aktusát és a főapáttá kinevezett Novák Krizosztom (1802-1828) ünnepélyes beiktatását 1802. április 25-én végezte Pannonhalmán.
A rendi növendékek képzése arra irányult, hogy felkészítsék őket a tanári munkára. A novíciusok a rendi élet elméletét és gyakorlatát a Regula, az aszketika, a liturgika, az egyházi ének és a rendtörténet tanulmányozása, s a szerzetesi napirend gyakorlása révén ismerték meg. A teológiát Győrött és Pannonhalmán tanulták. A tanárképzés nagy fejlődésen ment át a 19. század folyamán. Kezdetben részben a pannonhalmi novíciátusban, részben a győri bölcseleti képzés keretében történt. 1819-től 1848-ig a bakonybéli tanárképzőn végezték tanulmányaikat. Kruesz Krizosztom főapát (1865-1885) 1870-ben külön tanári kart rendelt a pannonhalmi tanárképző intézetnek. Trefort Ágoston kultuszminiszter 1884-ben engedélyezte, hogy a pannonhalmi hittudományi és tanárképző intézet növendékei egyetemi előadások hallgatása nélkül tehessenek tanári vizsgát és szerezhessenek állami oklevelet. Klebelsberg Kunó gr. vallás- és közoktatásügyi miniszter az állami tanárképző intézetekkel egyenlőnek ismerte el a Szent Gellért Főiskola tanárképző tagozatát, amelynek hallgatói az 1948-as állami megszüntetésig a budapesti állami tanárvizsgáló bizottság előtt vizsgáztak. 1950 óta a rendtagok a budapesti ELTE Bölcsészettudományi vagy Természettudományi Karán szerzik meg tanári oklevelüket, miután Pannonhalmán a Szent Gellért Hittudományi Főiskolán elvégezték teológiai tanulmányaikat.
A kibővült munkakör szükségessé tette az új rendi szervezet kiépítését is. Kovács Tamás (1829-1841) és Rimely Mihály (1842-1865) főapát közvetlen joghatóságát kiterjesztették a magyarországi bencés monostorokra, rendházakra és szerzetesekre, így a Tolnai Máté idejében megszervezett magyar bencés kongregáció (1514) Pannonhalmi Szent Benedek-renddé alakult át, a novíciátus Pannonhalmán volt, minden rendtag itt tett fogadalmat. Az új rendi szervezet működését statútumokkal szabályozták (1855, 1921, 1972).
Az 1802-es visszaállító oklevél a főapát kötelességévé tette az egyházmegye kormányzását is. Ettől kezdve azonban a főapátok főpásztori munkájukhoz újabb és újabb kiváltságokat kaptak a Szentszéktől. A főapát egyházmegyéjéhez 1950-ig 15 plébánia tartozott, de más egyházmegyékben lévő plébániákkal együtt 26 helyen végeztek a bencések lelkipásztori munkát. 1951 novemberében Sárközy Pál főapát ordináriusi joghatóságát a mindenkori győri püspökre ruházta, mert az állami hatóságok nem ismerték el a pannonhalmi egyházmegye létezését. Szennay András főapát (1973-1991) 1989-től ismét közvetlenül gyakorolta ordináriusi joghatóságát az egyházmegyében. Az 1983-as egyházi törvénykönyv az egyházmegyés apátságokat területi apátságnak mondja, ahol az apát megyés püspök módjára kormányozza a rábízott híveket. A Pannonhalmi Területi Apátsághoz az 1993-as szentszéki rendezés óta 15 plébánia és lelkészség tartozik.
A 19. század folyamán a monasztikus rendből egyre inkább tanító renddé váló bencések nagy gondot fordítottak az ifjúság valláserkölcsi, hazafias és tudományos képzésére. Az iskolával való szoros kapcsolat hozta magával, hogy Pannonhalma "a reformkor talán egyik legizgalmasabb szellemi központja" lett (R. Várkonyi Ágnes). Sokrétűség, a magyar történelem, irodalom, a természettudományok iránti érdeklődés és nagy nyitottság jellemzi azokat a rendtagokat, akik megalapozták a rend múlt századi tudományos tekintélyét. Guzmics Izidor részt vett a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében. Kazinczy 1831-ben meg is látogatta a főapátságban, s kettejük levelezéséből vált közismertté az először Guzmics által használt Pannonhalma elnevezés. A természettudós Jedlik Ányos sok egyéb mellett a dinamó feltalálója. A természettudós Rónay Jácint, a régész Rómer Flóris, a nyelvész és költő Czuczor Gergely tudományos munkásságuk mellett a szabadságharcban való részvételükkel és börtönbüntetésükkel vagy a száműzetés vállalásával tettek tanúságot hazaszeretetükről. Fuxhoffer Damján és Czinár Mór Monasteriologiája (rendtörténeti munkája) után a 20. század elején jelent meg az alapos pozitivista történészek és levéltárosok, Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében és nagyrészt tollából a 14 kötetes Pannonhalmi Szent Benedek-rend története (Bp. 1902-1916), amely mintaszerű okmánytáraival napjainkig nélkülözhetetlen feldolgozása és forráskiadványa a rendtörténetnek és a magyar középkornak. Ezeket a hagyományokat folytatták századunkban a középkori kódexek kutatásában Zalán Menyhért, a liturgiatörténetben Radó Polikárp, középkori liturgikus könyveink és a régi magyar orgonák kutatásában Szigeti Kilián, a rendtörténet és középkori latin nyelvű történeti irodalmunk feldolgozásában Csóka J. Lajos, újkori egyháztörténeti források publikálásában Vanyó Tihamér, a régészetben Récsey Viktor és Lovas Elemér, az egyházjog területén a később esztergomi érsekké lett Serédi Jusztinián, a teológiában és a lelkiségtörténetben Kühár Flóris és Söveges Dávid.
A múlt század elején vállalt új munkakör igényei szükségessé tették a könyvtár tudatos fejlesztését. 1822-ben rendi káptalan döntött új könyvtárépület felépítéséről, amely aztán a mai formájában 1835-re készült el. Az 1786-ban lefoglalt könyveknek csak töredékét tudták visszaszerezni, de a század elején szekularizált német kolostorok könyveiből vásárlásokkal sokat gyarapodott a könyvtár. Az 1817-ben 36 ezer kötetes könyvtár 1852-re már 72 ezer, 1870-ben pedig közel 90 ezer kötetet számlált. Az új könyvtár adott helyet a bencés kéziratoknak, az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend anyagából Paintner György által gyűjtött, úgynevezett Jesuitica-gyűjtemények, a pénz- és éremgyűjteménynek, a képtárnak, a régiségtárnak s átmenetileg a levéltárnak is.
Kruesz Krizosztom főapátnak (1865-1885) célkitűzése volt, hogy a magyar bencés rend életét ismét belekapcsolja az egyetemes bencés rendbe, és hogy erősítse a Rómával és Montecassinóval való kapcsolatokat. Sokat fáradozott a népoktatás színvonalának emelésén, a rendi birtokok korszerű és központosított irányításán. Storno Ferenc műépítésszel restauráltatta a székesegyházat és a kerengőt. Ez a Storno Ferenc által kialakított templombelső maradt meg
Az első világháború súlyos gazdasági megrázkódtatást okozott a rendnek, amit csak fokozott a trianoni területvesztés. A háború utáni újrakezdés, a szellemi, lelki, gazdasági stabilizáció Bárdos Remig és Kelemen Krizosztom főapátsága idejére esik. Új gimnáziumot alapított a rend Budapesten 1923-ban, közvetlenül a világháború előtt, 1939-ben kezdődött a pannonhalmi gimnázium építése, a háborút követően, 1945-ben indult a csepeli gimnázium.
1944 végén a főapátság a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alá került, hónapokra adott helyet gyermekotthonnak, rejtegetett üldözött személyeket, és a vészterhes hetekben sok száz embernek volt oltalmazója.
1944 végén a rend tagjainak száma 279 volt. A felszentelt rendtagokon kívül 21 fogadalmas növendék és 15 novícius élt Pannonhalmán.
A második világháború után a rend teljesen új körülmények közé került azzal, hogy birtokait elveszítette, 1948-ban pedig összes iskoláját államosították, majd 1950-ben az állam részlegesen feloszlatta a rendet. Kelemen Krizosztom külföldre távozása után Sárközy Pál bakonybéli apát kormányzó apátként vezette a rendet 1947-től, majd a főapát halála után a Szentszék főapáttá nevezte ki (1950-1957).
Az egyház és az állam közötti megegyezés értelmében Pannonhalma megmaradt az itteni és a győri gimnáziummal, a korlátozott létszámú főiskolával együtt. A rendtagok több mint kétharmada a rendi közösségeken kívül lelkipásztori és civil munkakörben helyezkedett el, a rendi növendékek numerus clausus (a növendékek maximális száma: 14 fő) feletti részét el kellett bocsátani. A következő években a rendi kereten belül és szétszórtságban élők közül is sokan szenvedtek az állami hatóságok zaklatásaitól, többen éveken keresztül börtönben voltak.
Legányi Norbert főapát (1958-1969) igyekezett kapcsolatot keresni a rendi közösségen kívül élő rendtagokkal. Tervei az állam részéről nem találtak megértésre, ezért lemondott tisztségéről. A rendet ezt követően Monsberger Ulrik kormányzóperjel irányította (1969-1973), amely időszak alatt a rend megalkotta a II. Vatikáni Zsinat szellemében az új Statutumot, amelynek megvalósítása Szennay András főapát (1973-1991) feladata lett. Stabilizálta a rend anyagi helyzetét, a főmonostorban, a győri rendházban és gimnáziumban megvalósultak a legfontosabb felújítási munkák, és állami támogatással megkezdődött az épületek - egyébként elodázhatatlan - felújítása. Az apátgyűléseken való rendszeres részvétellel ismét sikerült kiépíteni a kapcsolatokat a német nyelvterület apátságaival. 1991-ben az egyházmegye közvetlen kormányzását is átvette. 1991 óta a rendet utódja, Várszegi Asztrik főapát irányítja.
A pártállam időszakában külföldre menekült rendtagok egy csoportja São Paulóban szervezett perjelséget, majd apátságot kb. ezertanulós gimnáziummal, másik részük pedig a kaliforniai Portola Valley-ben hozta létre a woodside-i perjelséget és iskolát, amely 1976-ban az amerikai-cassinói bencés kongregációhoz csatlakozott.
A rendszerváltás után a Területi Apátság plébániáinak visszavétele mellett ismét a rend kezébe került Tihany és Bakonybél, 1996-ra lényegében befejeződött a Főapátság felújítása, megvalósult a Pannonhalma ezer évét bemutató kiállítás.
A rend, midőn visszatekint ezeréves múltjára, Szent István oklevelét idézi, és ősei hitével s bizalmával lép az új évezred küszöbére: In nomine Domini Dei Summi - A magasságbeli Úristen nevében!
Csóka Gáspár - Szovák Kornél